Moszad-ügynököt lepleztek le a moziban

Mamma mia!

Őszintén respektáljuk az 1972-1982 közötti évek első számú (glamour) diszkó-csapatát, a svéd ABBA együttest. Nemcsak azért, mert a műfaj szabályai között – minőséget képviselve – maradandót alkottak, hanem mert kiskamasz fővel a számaikra csajoztunk, és ma már érettebb fővel messzemenőkig díjazzuk, hogy a nagy retróhullám közepette nem állnak össze, hogy kivénhedett sztárokként playbackelve körbecsoszogják a világot és a színpadot. Pedig a Broadway-musiceljük sikere inspirálta mozi kapcsán igencsak traktálták őket, hogy de. Benny Andersson azonban (a barna, szakállas billentyűs, a dalszerző) és Björn Ulvaeus (a borostás, alacsonyabb gitáros, a szövegíró) – és a feleségeik: Anni-Frid Lyngstad (a barna énekesnő, Andersson párja) és Agnetha Fältskog (a szőke vokalista, Ulvaeus oldalbordája) – nemet mondott. (A filmben is csak egy-egy pillanat erejéig bukkan fel a két férfi.)

A Mamma mia! hangulatba ringat, a főszereplő a mesés görög táj (köszönetet mondhat a hellén turisztikai hivatal), a zenés műfajba kiránduló, szokatlan szerepkörű remek színészek játéka (azért látszik, pontosabban hallatszik, hogy Meryl Streepnek van énekesi képzettsége, Pierce Brosnannek nincsen) – és persze a nagyszerű ABBA-muzsika (szinte minden sláger felcsendül, aminek „fel kell csendülnie”). Ezekhez képest a történet nem annyira lényeges: egy idilli Égei-tengeri a Villa Donna „szállodát” működtető független, talpra esett, még ötvenesen is vonzó Donna lánya, Sophie házasodni készül. Sereglenek a vendégek, például Donna egykori lánytriójának (a „Dinamit-lányoknak”) a tagjai, Rosie és Tanya Sophie két barátnőjének elárulja, hogy az anyja egykori naplóját megtalálva meghívott három férfit is – Samet, Harryt és Billt – merthogy valamelyikük az apja lehet, és hát húsz év után végre szeretné tudni, ki az…

A nagy színészek bolondozása, a film humora, a könnyed és szerethető hangvétel teszi szimpatikussá Phyllida Lloyd rendezőnő (a színpadi darabot is ő dirigálta) moziját. Az előadás után (érdemes a stáblista végéig a teremben maradni, van miért) joggal mondhatjuk: Thank You for the Music!

Ne szórakozz Zohannal

Adam Sandlert általában úgy kezeli a kritika, mint egy előkelő fogadás kínos vendégét, aki a csiricsáré partin zaftosakat szellent és böffent, és ezért jobb elkerülni. Pedig a vendégsereg nagyokat nevet rajta – mint amiképpen a „kimerítő gondolkodásban” megfáradt ítészeknek valószínűleg otthon a polcán sorakozik a Sandler-összes, és csipszes (kukoricás) tállal a mellkasukon, sörrel (kólával) a kezükben, papucsos lábukat a dohányzóasztalon pihentetve, a napi taposómalmot követően valamelyik opusával röhögik magukat álomba. Mi nem tartjuk magunkat sznobnak, a legutóbbi produkció, a Férj és férj után pláne kedveljük a filmes komikust, nem tagadva, hogy a viccek közül is előnyben részesítjük az egyszerűbbeket (közérthetőbbeket).

A vígjátéki filmiparos, Dennis Dugan (Talpig zűrben, Agymenők, Beverly Hills-i nindzsa, Nő a baj, Nemzetbiztonság Bt., Lúzer SC) újabban Sandler „házi” rendezőjének számít, gyakran együtt dolgoznak az 1996-os Happy, a flúgos golfos óta, aminek eredménye az Apafej (1999) és a Férj és férj (2007) is.

A komikum alapját ezúttal az szolgáltatja, hogy a rettegett izraeli titkos szolgálat, a Moszad ügynöke, Zohan (Sandler) álmaiban és pihenőidejében arra vágyik, hogy fodrász legyen. S mivel egyszer tényleg besokall, úgy dönt, cselekszik, és megszervezve a saját halálát (eltűnését), New Yorkban bukkan fel, és mint borbély új életet kezd. Nehéz persze megszabadulnia a régi, készségszinten működő módszereitől, különösen nehéz a múltjától, pláne, hogy (arab) terroristák ismerik fel, és régi ellenségeiként a vérét vennék.

Kissé hosszúnak és nyúlósnak találjuk Sandler új mókázását – és bár értjük a nőzős szál szerepét, mégsem forszíroznánk annyira –, de több jó vicc (akárha alpáribb is) a rekeszizmunkba talált, és hálásak vagyunk John Turturro felbukkanásáért.

Perfect Blue

Íme, egy zseni pályakezdete. A japán anime-rendező–nagyember, Satoshi Kon, a Tokiói keresztapák és a Paprika előtt – mindkettő DVD-n hozzáférhető,és őszintén ajánljuk) – készítette el a Perfect Blue című rajzfilm-thrillerét. Erős nyitás. Hiszen nehéz feladat kétdimenziós hősökkel az álom és az ébrenlét határán játszódó, egyedi, sötét tónusú (értjük: hangulatú) filmet forgatni. Satoshi megoldotta.

A Yoshikazu Takeuchi-írás alapján Sadayuki Murai forgatókönyvíró által filmre adaptált sztoriban egy fiatal lány, Mima Kirigoe – zaklatott – belső világába nyerünk betekintést. Mimma többet vállal, mint amennyit lelkileg elbír (-na), és nincs igazán senki, aki támogatná. Hanem. Egy őrült próbálja elkapni, mialatt különféle rémisztő látomások ijesztik, és egyre több gyilkosság történik a környéken. És mindeközben nagyon nehéz eldönteni (eldöntenie), mi az álom, és mi a valóság.

A szigetországi mester animéje lassú ütemben indul (a tempó érthető: az ébredés, ugye), ám aztán úgy felpörög, hogy a nézőt a székébe szögezi. S mintha a kétdimenziós figurák sorsa háromdimenzióssá, plasztikussá válna, rabul ejt. A film csavaros pszichothrillerré alakul, (túl-) burjánzó erőszakkal. Ne legyintsünk, miszerint á, ez csak egy rajzfilm, a filmet kizárólag felnőtt (és kellően strapabíró) közönségnek ajánljuk. Tényleg.