Ópium – Egy elmebeteg nő naplója;
magyar–német,
2006; 108 perc;
Rendező:
Szász János;
Forgatókönyvíró: Csáth Géza művei nyomán Szász János, Szekér András;
Operatőr:
Máthé Tibor;
Zene:
Beethoven, Jóhann Jóhansson, Domenico Scarlatti stb.;
Producer:
Hámori András, Sándor Pál;
Szereplők:
Ulrich Thomsen, Kirsti Stubø, László Zsolt, Börcsök Enikő;
Szász János filmhősei – irodalmi alapanyagok nyomán – a létezés és az erkölcs határait boncolgató figurák, és ha kell, márpedig kell, átlépik azokat, azt persze nem állítanánk, hogy minden kétség nélkül, a konfliktusuk ebből fakad (Woyczek, 1994, Witman fiúk, 1997). Nem utolsó sorban ezért Csáth Géza (született: Brenner) és Szász szinte szükségszerűen találtak egymásra. Második közös munkájuk székhez tapasztó, és nem azért, mert értelmiségi körökben jó ideje trendi szeretni Kosztolányi Dezső sokáig (és többnyire még mai is) mostohán kezelt unokatestvérét, aki – amúgy – orvosként gyűrte maga alá a mindennapokat (és a nőket), elkötelezett híve és hazai úttörője volt a hazai pszichoanalitikus iskolának és módszereknek, és ugyebár függött a drogoktól (mint ahogy mestere, ezt kevesen tudják, vagy illik tudni, Sigmund Freud is).
Narratív kamarafilm
Azért hat a két művész – és a film, mert az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója alaposan végiggondolt, erős alkotás, hibái – nem lehet mindent egyetlen arcra bízni, hogy mesélje el az, még ha olyan kiváló mesélő is, mint Kirsti Stubøé – ellenére olyan film, ami után napokig hallgat az ember, és az életigazságokon gondolkodik. Szász szerint az Ópium… narratív kamarafilm, az igazsághoz tartozik, hogy azért kamarafilm, mert – egy meghiúsult tervét követően – érthetően filmet akart, jó filmet, a szűk (anyagi) lehetőségeken belül.
Szöllősi Géza art designer (lásd korábban: Taxidermia) által megálmodott és áttervezett Monostori-erődbe helyezi a cselekményt. Moravcsik doktor (László Zsolt) múlt századi elmeintézetébe utazik dr. Brenner József (Ulrich Thomsen), aki avittnak tartja az intézményvezető középkori módszereit, viszont mint függő könnyen juthat morfiumhoz, ópiumhoz. Függése ugyanilyen erős az íráshoz is, ám jó ideje képtelen egyetlen sort is a papírra vetni.
A lélek földjén
Nem így a gondjaira bízott Klein Gizella (Kirsti Stubø), aki folyton, sokat és nagy szenvedéllyel körmöl. Az orvos egyszerre viszolyog és csodálja kezeltjét, irigyli annak szenvedélyét, még akkor is, ha annak ára, hogy a „nőt megszállja a gonosz”. Az ápolt és a kezelő végzetesen közel kerül egymáshoz – aminek (természetesen) jó vége nem lehet.
Nyomasztó, terhes, fojtó terepre kalauzol Szász János. Nem a nyersebb jelentek rémisztenek bennünket. Leginkább azért ijedünk meg, mert ez a lélek földje. A mindannyiunké.
