Csütörtöktől a mozikban: Facér Jimmy

Tehát. Amerikában (meg mindenhol) vannak a nyertesfiúk – akik tesiszakosok, közben a nanotechnológiát kutatják, és ilyen közel állnak a rák univerzális ellenszerének gyártásához. Meg vannak a vesztesek – a lúzerek –, akik az emberiség tesze-tosza selejtjei, tévedések, nyeglék, buták, és még mindig ágyba vizelnek, de legalábbis nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Ezek volnánk kvázi mi. És hát, ugye, vannak az ő filmjeik. Amiket általában egytermes művészmozikba rejtenek el, mert határozottan nem illik hozzájuk a popcorn meg a nachos. (Nyilván nem csak ezért.) Hanem mert hangulatuk van, amely napokig elkísér, és gondolkodik is az ember, miszerint akkor hogyan tovább, miképp van ez a dolog az élettel.

Az elvetélt írópalánta hazatér

A színészként gyakorta lúzerfigurák bőrébe bújó Steve Buscemi direktorként jegyzett filmjében (rendezőként korábban: Állati kiképzés, Bárbajnokok) Jim, az elvetélt írópalánta (a sztár Ben öccse, Casey Affleck) New Yorkban próbált szerencsét, de a Parnasszus csúcsaira nem jutott el, a depresszió és a kutyaszarszedés mélységeibe igen. Hazatér „szülőfalujába”, valahová a levegőtlen Indiana vidékére, szülei vegyes érzelmekkel fogadják (anyja örül, apja nem), bátyja pedig annyira fogékony Jim életunalmára, hogy kisvártatva öngyilkosságot kísérel meg. A kiégett öcsi kénytelen pótolni őt a família üzemében, ahol aztán a nagybácsival kábítószer-csempészetbe is keveredik, és tulajdonképpen minden jó (lenne), ha a vége rossz (lenne), de előkerül egy helyes nővér, Anika (Liv Tyler), és talán Jim (végre) a talpára áll, és elfogadja a boldogságot, mint lehetőséget. (Nem áruljuk el.)

Kicsi szívünk lustán dobban

Rendezőnk nem hagyja kiaknázatlanul az örömös-egyszerű vidék és a csömörlött-neurotikus metropolis kettőségét, az ott domesztikált emberek szöges ellentétét. A „hazatérős” filmek – Tyler előzően a hasonló Apja lánya című filmben alakított hasonló karaktert – átlagos sorából a Buscemi-filmet a remek színészek teszik többé és a már fentebb említett hangulat. Bár a főhős túlnyomóan a negatív hullámokon lovagol, a néző – talán éppen ezért – a javára fordítja, és kicsi szíve lustán megdobban. Az élet mégiscsak szép.