1956

„A ledöntött szovjet emlékmű romjain játszottunk” – Gyermekszemmel 1956

Kármán Nikola
Kármán Nikola

2016. 10. 23. 09:12

Azok, akik felnőtt fejjel élték át az 1956-os történéseket, általában történelmi és politikai vonatkozásban elevenítik fel az eseményeket. Azok viszont, akik abban az időben még csak gyerekek voltak, ma már, a hatvanas éveikben járva, egészen másképp és másra emlékeznek. Leginkább a félelemre.

Édesapám még csak közel ötéves volt az ’56-os forradalom idején. Vác belvárosában, egy többlakásos házban nőtt fel, ő ott élte át az októberi, novemberi történéseket.

„Az október 23-a előtti napokban már volt valami vibrálás a levegőben. Ezt persze csak utólag, felnőtt fejjel tudtam megmagyarázni, akkor gyermekként csak éreztem a körülöttünk lévő felnőtteken, hogy valami nem olyan, mint lenni szokott. Barátainkkal sokat bandáztunk Vác belvárosi utcáin, szaladgáltunk, naphosszat játszottunk, és csak azt láttuk, hogy az emberek viselkedése, hangulata hirtelen megváltozott.” – meséli édesapám.

Az október 23-án, Budapesten kezdődő forradalmi események gyorsan elérték Vácot is. Apám szerint október 25-én olyasmi történt, amire mindig emlékezni fog.

A székesegyház előtt nagy tömeg verődött össze, és az emberek a tér közepén felállított szovjet emlékmű ledöntésére készülődtek. Az ott lábatlankodó gyereksereg számára, köztük nekem is, ez izgalmas látványosság volt. A fekete, több méter magas gránithasábot teherautóval, lóval, kézi erővel próbálták ledönteni. Amíg ott tébláboltunk, kevés eredménnyel. Az embereket a szobordöntéskor felszabadultság és öröm jellemezte. Bennünk, gyerekekben viszont inkább félelem ébredt, ezért hazaiszkoltunk. Másnap persze ismét elszöktünk otthonról a térre, de akkor már az emlékmű romokban hevert. Mi, néhány évesen nem tudtuk felfogni ennek a jelentését, csak rohangáltunk a gránit darabkák között, ugráltunk a romokon. A következő napokban sok gyereket arra bíztattak, hogy keressenek, gyűjtsenek a felnőttek számára üvegeket városszerte. Csak később tudtuk meg, hogy ezekből a palackokból Molotov-koktélok készültek.

Reggel nem kaptak tejet, délután bevonultak a tankok

Amikor 1956. őszén, emlékeim szerint november első napjaiban egyszer csak elmaradt a bejárati ajtó elől a napi tejadagunk, a szüleim szeméből áradt az aggodalom. Bár kisgyermekként még nem értettem, mit jelent ez, de azt éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Nem tudok ma sem úgy tejet inni, hogy közben ne érezzem a számban a napi tejadagunk felszínén úszó ujjnyi vastag föl kövér ízét, amelyért a bátyámmal mindig ádáz ütközetet vívtunk. Ha piros tejeskannát látok, ma is feszültség fut át rajtam.

Édesapám számára a félelem örök élmény maradt, és ilyen, mindennapi dolgokhoz kapcsolódott. Ugyanezen a napon, apámék szomszédainak az udvarán fojtott hangon, izgatottan beszélgettek a felnőttek. Egyszer csak hatalmas robajlás hallatszott. Aki élt és mozdulni tudott, kitódult az utcára.

A váci malom mellett laktunk, százötven méterre a főúttól, amelyen orosz tankok dübörögtek végeláthatatlan menetoszlopban. Minden páncélos járműből egy szoborszerű katona emelkedett ki, furcsa karjelzéseket adva. Félelmetes látvány volt. Soha nem felejtem el a körülöttem álló felnőttek döbbenetét, riadt tekintetüket.

Egy krumpli tároló verembe rejtették el a gyerekeket

Az ’56-ban, Vácott gyermekeskedő, ma már jócskán hatvanas, hetvenes éveikben járó felnőttekben az is örök nyomott hagyott, amikor október utolsó napjaiban kiszabadultak a rabok a váci börtönből. Rengetegen rohantak szabaduló levélért a polgármesteri hivatalba, majd a vasútállomásra.

Délutánra az egész belvárosban levetett rabruhákat lehetett látni. A kiszabadult foglyok ugyanis annyira siettek a vasútra, hogy útközben, az utcán öltöztek át, és maguk mögött hagyták a holmijukat.

Október 27-én egyszer csak összeterelték a gyerekeket, hogy az egyik lakás ebédlőasztala alatt kialakított krumpli tároló verembe rejtsék őket.

Budapesti óvóhely a forradalom idején. (fotó: Fortepan)

„Soha nem féltem annyira, mint amikor a tankok a házunk előtt vonultak el”

Az ’56-os forradalomban Budapesten számos gyerek is harcolt, de a legtöbben óvóhelyeken voltak. Bánfalvi Béla Liszt-díjas hegedűművész, a Magyar Kamarazenekar vezetője például hároméves volt a történések idején. Bár sok mindenre nem emlékszik, a félelem számára is meghatározó érzés volt, ami hatvan éve kísérti. A XIV. kerületi, zuglói Füredi utcában töltötte gyermekkorát, az Örs vezér tere közvetlen közelében. Akkoriban persze még nem a mostani emeletes házak, hanem egy hatalmas rét volt a házuk előtt, ahol naphosszat szaladgált gyermekként. November 4-én azonban nemhogy nem szaladgált, de meghűlt benne a vér is az események láttán.

Szüleimmel nem a belvárosban éltünk gyermekkoromban, hanem a város külsőbb részén, ezért sok mindent csak hírből hallottunk, de azért Zuglóban is részesei és tanúi voltunk az ’56-os történéseknek. Az egész család otthon volt, amikor hatalmas robajlásra lettünk figyelmesek. Nagynénémmel az ablakhoz rohantunk, és megláttuk, ahogyan a tankok, számomra hatalmas monstrumok egymás után haladnak az úton végeláthatatlan hosszúságban. Még soha életemben nem hallottam akkora zajt, és azóta sem volt részem olyan félelmetes élményben, mint akkor. Mintha földrengés lett volna, úgy rezegtek az ablakok. Emlékszem, hogy a nagynéném az ölébe vett, és úgy próbált nyugtatgatni. Semmit nem értettem az egészből, csak azt tudtam, hogy a sírás határán álltam, nagyon féltem.

fotók: Fortepan

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2010. április 16.
Hollósi Antal Gábor képviselőjelölt és Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt portréját ábrázoló óriásplakátot ragaszt fel egy munkás a Fidesz-KDNP korábban kirakott választási plakátjára az április 25-i országgyűlési választás második fordulója előtt Budapest 5-ös számú egyéni választókerületében, a IV. kerületi Fóti úton.
MTI Fotó: Manek Attila
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.