1956

Felesége könyörgött, hogy disszidáljanak, de ő műtött tovább – a Sziklakórház sebészének élete

Papp Noémi
Papp Noémi

2016. 10. 17. 09:15

Seibriger Erzsébet azon kevés gyerekek egyike, akiknek a lelkébe beépült 1956. Édesapja, Dr. Seibriger András soha nem titkolta, hogy a forradalom időszaka alatt sebesülteket látott el. A Sziklakórház, ahol ez történt, nem volt tabu a családban – de a következményeket lánya is megérezte, húsz évvel később hiába jelentkezett négyszer az orvosi egyetemre, megbélyegzett gyerekként nem vették fel.

Dr. Seibriger András sebész orvos 1944-45-ben és 1956-ban is dolgozott a Sziklakórházban. Marosvásárhelyen született, ám családja Erdély elcsatolása után Budapestre menekült. Seibrigerék három évig a Józsefvárosi pályaudvaron laktak egy vagonban négy gyermekükkel. Andrást és testvéreit a szülei taníttatták – régi klasszikus műveltsége – görögül, latinul, németül jól beszélt, átlag feletti kíváncsisága a természettudományok iránt – végül az orvosi egyetemre vitte. Sokáig nem tudott dönteni, hogyan szakosodjon, érdekelte a nőgyógyászat, a patológia és a sebészet is. Végül utóbbi lett a hivatása. A második világháború alatt a keleti fronton dolgozott, majd az a kitüntetés érte 1944 márciusában, hogy Dr. Kovács István vezető főorvos helyettesének nevezték ki a Sziklakórházba.

Az emberek hívták így a Vár alatti barlangrendszerben kialakított Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházat, amely egyébként a János Kórházhoz tartozott. Két aggregátorral a kornak megfelelő szellőzőrendszerrel rendelkezett, óvóhelyként is megállta helyét. A háború vége felé már több mint 600 sérültet ápoltak itt, ami többszöröse volt a hely befogadóképességének. A kitörési kísérlet után alig maradt itt orvos, aki tehette, elmenekült. Dr. Seibriger András maradt – nem hagyta magára a járóképtelen betegeit – amikor megtalálták, fel akarták akasztani.

„Életét végül annak köszönhette, hogy köztudott volt: a kórházból, amely a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt állt, nem engedték a zsidó orvosokat és nővéreket deportálni. A büntetését „enyhítették”, két évre eltiltották az orvosi praxis gyakorlásától, és rendelet szabályozta, hogy receptet tőle elfogadni nem lehet. A sziklakórház felett lakó apámnak (aki épp a munkája miatt keresett itt lakást, és végül társbérlő lett) három évébe telt, mire újra dolgozhatott. 1949-ben nagyon sok, a házakból a barlangrendszerbe menő lejáratot befalaztak. A Sziklakórház is kezdett feledésbe merülni. Apám magánéletében történtek ekkor változások, viszonylag későn, 1952-ben nősült. Rá egy évre megszülettem én. Két évvel később a húgom.” – meséli lánya, Seibriger Erzsébet gyógypedagógus.

Képtelen volt elhagyni az országot

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, Dr. Seibriger András gondolkozás nélkül az újranyitott Sziklakórházba ment dolgozni. Azt ma már nem lehet tudni, hogy hívták vagy önként ment, mert tudott a hely létezéséről. Magával vitte a családját is, a következő három hetet itt töltötték. Ugyanazt a munkát vállalta, mint régen – akit sebesültként behoztak, ellátta.

„Nem sokra emlékszem ebből az időből, csak arra, hogy sokat futkostam a fehér köpenyesek között, mindig elbújtam, úgy kellett megkeresni – meséli a lánya. – Apámat keveset láttam, 24 órában műtött. Amikor feljöttünk, anyám könyörögni kezdett, hogy disszidáljanak. Tudta, hogy hiába az orvosi eskü, hogy minden beteget el kell látni, gondolkodás nélkül, megkülönböztetés nélkül – a rendszer újra apámat fogja megbüntetni. Korábban többen fordultak hozzá, a kisgyerekeknek például nyugtatót írt fel, hogy ne sírjanak, amikor a határon átkelnek. Amikor a bőröndökkel kiléptünk a kapun, és anyám sürgetni kezdte: „Bandikám, igyekezz!” – apám letette a csomagjait, és azt válaszolta: „Glédiszkém, menjetek, nekem itt kell maradnom!”. Képtelen volt elhagyni az országot. Anyám ezt élete végéig nem bocsátotta meg neki.”

A forradalom után az orvost újra meghurcolták, és ezt már nem tudta olyan könnyen feldolgozni. Többször lett szívinfarktusa, fekvőbeteggé vált – az ágyát mégis úgy tetette be a lakásba, hogy rálásson a Sziklakórházra. A vár lakosai azonban nem felejtették el, ekkoriban ők tartották el a családot különböző adományokkal, gyűjtést szerveztek számukra. Amikor a doktor valamelyest felépült, a lakásában folytatta a praxisát. Még a második világháború után megvásárolt mindent: fogókat, csipeszeket. Komplett orvosi műszerkészlete volt, amivel kisebb sebészeti problémákat tudott otthon is ellátni. A történelem könyveket lányai nem vihették haza, vagy el kellett dugni, mert ha meglátta, hogy tanítják az 56-os forradalmat, vagy a II. világháborút, dührohamot kapott és hetekig mesélt nekik, mire kell és hogyan emlékezni a hazugságok helyett. Lányai úttörők som voltak, egyházi iskolába íratta őket. Amikor – évekkel később – már enyhült a helyzet, többen is felkeresték, akiknek akkoriban segített. Sokan nyugatról jöttek látogatóba. Végül, ha nem is kórházban, de el tudott helyezkedni. Halálig a Maros utcai rendelő sebészetén dolgozott.

A tárgyak megmutatják, hová tartoznak

„Apám halála után (1977) a holmija a sufniba és a pincébe került.  Ahogy a kor embere, mindent gyűjtött. Aki egyszer átélte a háborút, az ostromot, mindig úgy feküdt le, hogy legyen otthon tartalék élelmiszer, víz, de legyenek nélkülözhetetlennek tartott holmik is – emlékszik vissza Erzsébet. -Számára azonban minden nélkülözhetetlennek tűnt. Millió kacatot gyűjtött. Amikor férjhez mentem, szükségünk volt a helyre, anyámmal átnéztük a dolgait, mitől lehetne megszabadulni. Ekkor találtuk meg a gyönyörűen elcsomagolt orvosi műszereket, kötszereket, gyógyszereket. Ezt nem volt szívünk eladni, illetve keletje csak a három mikroszkópjának volt, ebből tartottunk abban az évben a karácsonyt. Évek teltek el, a Sziklakórházról senki sem beszélt. Amikor 2006-ban, az ötven éves évfordulón bekerültem egy emlékező levelezésbe, és megemlítettem, hogy apám itt dolgozott, senki sem hitt nekem. Akkor már évtizedek óta a LOSK 0101/1 jelzéssel szigorúan titkos objektumként kezelték – feledésbe merült, szó szerint benőtte a fű; bokrokat, fákat telepítettek ide. Aki tudta, hogy létezik a Sziklakórház, az sem mert beszélni róla. Ez egyébként a mai napig így van. Sokan állítottak meg, hogy apámra emlékezzenek, mutatták, hol sérültek meg, mit varrt össze, mit gyógyított. Ma már egyre kevesebben vannak, és ha 1956-ról faggatom őket, elhallgatnak. Nem akarnak emlékezni. Amikor a kórházat megnyitották, mint múzeumot, 2007-ben – és lementem megnézni, csak a második világháborús időszakról beszéltek, akkor is mondtam, hogy itt voltam gyerekként, 1956-ban is működött. Hosszú kutatási munka kellett hozzá, hogy ezt elhiggyék nekem. Nem sokkal később levittem apám minden orvosi hagyatékát, és a múzeumnak adtam, emlékbe. A tárgyak mindig megmutatják, hogy hová tartoznak. Ezeknek a műszereknek, dolgoknak a Sziklakórházban a helye, ahová apám tartozott.”

Dr. Seibriger András hagyatéka a Sziklakórházban.

A Sziklakórház története

A budai Várhegy alatt lévő barlangrendszert (több száz pincéről, barlangról van szó) már a török idő alatt ismerték, de 1849-ben is nagy használt vették. Az emberek hol sebesülteket rejtettek el itt, hol az élelmet, ingóságot, ivóvizet, bort. A második világháborúban a barlangrendszer egy részéből modern, bombázások alatt is működtethető sebészetet hoztak létre. Több járatot egybekapcsoltak, a boltozatokat vasbetonnal erősítették meg, bomba- és gázbiztos ajtókat szereltek fel. Végül 1944. 02.22-én szentelték fel a légoltalmi szükségkórházat. Feladata az általános sürgősségi ellátás lett, így polgári és katonai személyeket is fogadott. 1945. májusáig működött. 1946-1952. között a kórház felszerelését jórészt elvitték, ezért néhány kórtermét egy magáncég vette bérbe és 1948-ig, az államosításig, tífusz elleni védőoltást készítettek exportra. Ez után a létesítményt titkosították. A hidegháborús feszültség hatására döntöttek a bővítéséről, így 1952-ben új kórtermeket alakítottak ki, a „legrosszabbra is felkészülve” felszerelték. Az 1956-os forradalom idején újra megnyitották (október 25-én), ez alatt az időszak alatt hat fiú és egy lány is született itt. A forradalom leverése után börtönkórházként működött, majd év végére az itt lábadozókat elszállították és börtönbüntetésre ítélték. Ők 1963-ban, hét év után szabadulhattak amnesztiával. A létesítményt újra titkosították, 2002-ig nem lehetett róla beszélni. A múzeum igazgatójának, Tatai Gábornak, valamint az akkori történész-muzeológus kollégának, Erdős Kristófnak köszönhetően, amikor 2007-ben megnyitották, mint múzeumot, a még élő szemtanúk és a kordokumentumok felkutatásával sikerült történetét megismerni.

Olvass még 1956-ról!

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

CANNES, FRANCE - MAY 21:  Nicole Kidman departs after the 'How To Talk To Girls At Parties' screening during the 70th annual Cannes Film Festival at on May 21, 2017 in Cannes, France.  Celebrities, fans and the movie world have descended on Cannes for this year's festival of the screen. For seventy years The Croisette Boulevard has always been the centre of athe place watch the rich and dandy and people from all walks of life to promenade.  (Photo by Christopher Furlong/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.